A férjem vásárol. Amióta hárman vagyunk, ez még jellemzőbb. A Lehel csarnok ugyan 2 sarok és az őstermelők pl. tényleg jók és néha még olcsók is, de a hús inkább bolti árakat produkál. A nagycsarnok egyelőre nem megközelíthető ketten a lányommal, úgyhogy a férjemre marad a vásárlás. Hoz, amit lát, talál, kap. A minap épp egy diót. A sertés diója ugyebár a combjának egy része, ki kell fogni, hogy épp így szépen egyben legyen. Kár lett volna simán pörköltnek megfőzni, gondoltam, megsütöm egyben, úgy pár napig biztos, ki is tart.

Amióta a mindenben akadályozó hatalmas hasamat lecseréltem egy mindig jelen lévő kislányra, nem főzök túl nagy fantáziával. Saját blogomat segítségül hívva készítek esténként valami gyorsat. Ám a Nagyszemű mindent érdekesnek talál már, így szinte örömmel vesz részt a főzésben is - anyja lánya? Első közösen elkészített ételünk egy egyszerű, gyors krémleves, cukkiniból.

Munka után a vendégek fogadása kicsit mindig a rohanásról szól. Pláne, ha hústortát készít nekik az ember. Mindenképp szerettem volna valami vendégváró-félét készíteni, hogy ha megérkeznek, a welcomepálinka mellé legyen mit harapni. Ez természetéből adódóan is muszáj volt, hogy sós legyen, így már csak emiatt is valami sósra gondoltam. A hústorta tartozékaiból maradt bacon, úgyhogy ez volt az irányadó. Rossz már ebből sem lehet. Leveles tésztával rém egyszerű az élet: kiolvad (kiolvasztja az ember mikróban 3 perc alatt), kinyújtom, rárakok bármit, akárhogy összecsomagolom, felvagdosom, be a sütőbe és kész. Na, ez is így született.

Fantázianevek kitalálásában nem vagyok valami kreatív, a Köletto a risotto után szabadon kapta a nevét, a nagy zabareformáció jegyében, nem nagy titok, rizs helyett köles. Egyébként imádom a kölest, nem is gondoltam volna, milyen jó kaja. Meg állítólag egészséges is meg minden, ami manapság kell, hogy ne krumpli meg rizs meg tészta legyen. Szóval Köletto.