Azt hiszem, sütés-főzés iránti megszállottságom a tetőfokára hágott. Tegnap lettem egy évvel öregebb, mint eddig, és e nagyszerű, de az évek előrehaladtával egyre nyomasztóbb alkalomra tortát sütöttem... magamnak.

Valami finom, nyárias édességre vágytam, ezért azt találtam ki, hogy gyümölcsös túrótortát fogok készíteni. A túróval szenvedélyes a kapcsolatom, de van egy formája, ahogy nem szeretem, mégpedig túrós csuszaként. Amúgy jöhet fagyiban, palacsintában, rudiban, desszertkrémben, rétesben stb. (Ilyen még pl. a paradicsom, amit káposztának, levesnek, nyersen és mindenhogy szeretek, csak a paradicsomlevet mint italt, nem. Vagy a  hal, ami jó rántva, ecetesen, olajosan, de a halászlevet nem bírom megenni.) Szóval számomra egyértelmű volt, hogy túrótortát fogok készíteni, hiszen az édesség akkor kedvemre való, ha túrós.

Túrótorta receptje egyik nagymamának sem volt, és arról már beszéltem, hogy a szüleim generációja nem nagy süteményes, úgyhogy kénytelen voltam az interneten böngészni, hogy mégis hogyan csináljam és milyet. Piskótásat vagy kekszeset? Sütés nélkülit? Rétegeset? Zselatinos tetejűt? Végül megtaláltam a számomra leginkább kívánatosat. Kicsit kell sütni is, de nem sokat, megismerkedem a zselatinnal is, de nem fogom benne látni a tükörképemet. Egyszóval a legtutibb szülinapi torta lesz. Legalábbis bíztam benne... ("fogpiszkáló, ha el nem ba#&@m...")

A torta alján értelem szerűen piskóta kell, hogy legyen. Ezt már szinte álmomból felkeltve is meg tudom csinálni. Az eddigi tortáimhoz három piskótalapra volt szükség, most csak egy kellett, ezért harmad adagot kellett csinálnom (2 tojás, 2 ek. cukor, 2 ek. liszt, nagyon kicsi sütőpor). Zsűrim azonban azt mondta, csináljak 2/3 adagot (mindenből 4), hátha úgy döntök, a krémet befedem vele és tejszínhabbal díszítem majd a tetejét. Mondom, jó, legyen. A tojás és a cukor tekintetében fel is fogtam, amit javasolt, de a lisztnél már elfelejtettem, ezért abból csak egy harmadnyit tettem bele (2 ek-t)... Mikor kivettem a sütőből, gyanús is volt, hogy miért ilyen lapos, aztán eszembe jutott, hogy ja, basszus, fele annyi liszt van benne, mint kéne. Bölcsész mivoltom immáron letagadhatatlan. Igazából így is jó lett, az ízével és az állagával a világon semmi baj nem volt.

Szokásomhoz híven egy nappal előbb megcsináltam a piskótát, miután a pasztasuta kibújt a sütőből, ment a helyére, majd egy napig pihent a konyhapulton letakarva. Ez kivételesen nem a lustaság, vagy a nyár számlájára írható, egyszerűen csak elég beteg vagyok még mindig, ezért kis lépésekben haladok az életben előre, hogy ne legyen túl megterhelő. Szóval a krémet másnap csináltam meg, a szülinapom délutánján, amikor is anyukám átjött megnézni a beteget (anyai ösztönök előretörése a fiókák kirepülése után), akarom mondani azért jött, hogy ellesse a tortakészítés művészetét, de én átláttam rajta, csak lecsekkolta, hogy még élek (ne sértődj meg, anyu, ezt szeretjük benned a legjobban).

A krém egy túrós tejszínes krém, ami nem túl bonyolult, de több fázisának köszönhetően elég fárasztó volt (betegen). Először is egy tálba tettem 10 dkg porcukrot, 350 g túrót, 2 tojás sárgáját, egy kevés vaníliás cukrot és egy citrom reszelt héját. Ezt jól össze kell dolgozni, annyira, hogy én speciel a kézi mixerrel csináltam, hogy minél kevésbé legyen darabos. Ebbe a masszába került fél liter felvert tejszín (ezt persze már fakanállal kell csinálni, hogy habos, könnyű legyen az egész). Lényegét tekintve a krém kész is, de mivel a tortának nem lesz teteje (köszönhető ez annak, hogy a piskóta lapos lett és nem lehetett ketté vágni, de amúgy is így döntöttem volna és lekvárral ettük volna meg a másik lapot), zselatint kell hozzákeverni a krémhez, hogy megálljon és lehessen szeletelni.

A zselatin nem túl guszta. 10 g az a mennyiség, ami ehhez a krémhez szükséges volt, ez pont egy csomag lapzselatin. A teendő első körben, hogy beáztatjuk 2-3 percre vízbe. Mikor elveszti merevségét, kivesszük belőle (vagy leöntjük róla a vizet), és a lehető legkisebb lángon elkezdjük melegíteni a tűzhelyen, vigyázva, hogy folyamatosan kavargassuk. Mikor elkezd olvadni, egész undorító állaga lesz. Voltak régen azok a játékok, amiket ma is lehet még némelyik balatoni strandon automatából 100 ft-ért venni, mi a gimi elején (8 osztályosba jártam, szóval kb. 11-12 évesen volt ez vicces) egyszerűen takonynak hívtunk, egy eleinte dinoszauruszra vagy valamire hasonlító ragacs. Azzal szórakoztunk, hogy a tanári asztal fölé feldobtuk a plafonra, hátha 45 perc alatt leesik és megijed a tanár, akit utáltunk. Persze a következő órán esett le annál, akit szerettünk... Szóval a zselatin, mikor elkezd olvadni, pont olyan, mint ezek a ragacsok. Aztán mikor olyan lesz, mint a csiriz, akkor jó. Ezt kell hozzákeverni a krémhez, ami eddig isteni finom volt, reménykedtünk anyukámmal, hogy a zselatin íztelen és nem rontja el a remekművet. Alaptalan volt, persze a félelmünk, ugyanolyan íze maradt hál' Istennek.

Már csak össze kellett állítani a tortát. Visszatettem a kapcsos tortaformába a piskótát és közé és a forma fala közé körbe sütőpapírt tettem, hogy majd ha elérkezik az eksön ideje, ne essen szét az egész. És ekkor következett a gyümölcs. A barack számomra a nektarint jelenti, szerencsére most nagy szezonja van, de ha nem lenne, akkor sem ennék szőrös barackot. Szóval következő lépésként a piskótát befedtem cikkekre vágott, hámozott barackkal, majd ráöntöttem a krémet, elsimítottam, és a tetejét szintén cikkekre vágott nektarinnal díszítettem. Ezzel készen is lett, mehetett a hűtőbe, ahol 2-3 órát legalább állnia kell, hogy megdermedjen annyira, hogy le lehessen húzni a széléről a sütőpapírt úgy, hogy ne essen szét az egész.

Az este helyszíne természetesen nem a teszterrel belakott lukunk volt, úgyhogy át kellett szállítani a tortámat szülőotthonomba. Nem kísértettük a sorsunkat, úgy ahogy volt, a tortaformában, kilógó sütőpapírral tettem az ölembe a kocsiban. Sikeresen célba is értünk és sikeresen le is tudtam szedni a papírt az oldaláról. Odáig voltunk érte, olyan finom lett. Azt hiszem, kéne még egyet csinálnom...