Mielőtt bármi felkerülne ide, kicsit utána szoktam nézni, hogy amit én ennek vagy annak nevezek, az valójában micsoda. Természetesen nem mindig van erre szükség, hiszen a lecsóról biztosan tudom, hogy lecsó, de most mindenképp meg kellett néznem, mi is az a pasta suta. Gyanús volt ugyanis, hogy, amit mi annak nevezünk, az valami más. Igazam volt. A nevéből nem meglepően olasz, természetesen tésztás étel egy darált húsos, paradicsomos egyveleg, ami, hogy őszinte legyek, fogalmam sincs, miben különbözik, az általam bolognainak nevezett egytálételtől. Az interneten talált információk szerint ugyanazok az olasz fűszerek kellenek bele (persze az eredeti bolognai nem csak hús meg paradicsom, van abban a zellertől a répáig elég sok minden...). Szóval az olvasottak alapján azt mondhatjuk, hogy a leegyszerűsített bolognai a pasta suta.

Nos, ez esetben új nevet kellene találni a most elmesélendő ételnek, de mivel kis korom óta pasztasutázzuk, ez már így marad. Az én pasztasutámnak ugyanis köze sincs az olaszokhoz (ami megjegyzem, nem is baj, nem rajongok értük, mármint a népért, és ez majdnem független attól, hogy feltörték az autónkat Velencében). Az én itáliamentes pasztám gyakorlatilag egy borsós-húsos rakott tészta. Paradicsom és olaszfűszerek nélkül, minden nélkül, ami a déli konyhára emlékeztetne.

Szokásosan ez sem egy bonyolult, de annál finomabb étel, kiskorom egyik legnagyobb kedvence. Hogy bebizonyítsam: nálunk az a szokás, hogy ha valakinek valamilyen ünnepe (név- vagy szülinapja) van, kívánhat aznapra ebédet/vacsorát. Évekig pasztasutát kértem. Annyira szerettem, hogy mikor beteg voltam, akkor is sokszor ezt kértem és csak ezt bírtam megenni. Igen, most is ezért készítettem el, mert a poszt-sziget kórság idén is elkapott, ágynak estem, pasztasutát kívántam (reggel pedig reszelt almát háztartási keksszel, amit anyukám mindig csinált nekem, de most magamnak kellett, végérvényesen felnőttem).

Na tehát akkor. Kezdetnek zsiradékon megdinszteltem két kis fej apróra vágott hagymát, majd beletettem a darált sertés lapockát. Ezt a szokásos módon elkészítettem, vagyis fedő alatt készre pároltam, sóval, frissen tört borssal ízesítettem (szoktam egy kevés pirospaprikát is tenni hozzá, de most valahogy elfelejtettem). Mikor elkészült, hozzáöntöttem egy kis konzerv borsót. Jól összekevertem, és ezzel kész is.

A tésztát persze érdemes az elején feltenni főni, főleg, ha Gyermelyit sikerül csak venni, ami ugyan finom, de háromszor annyi ideig fő, mint bármilyen más tészta (és persze kb. háromszor annyiba is kerül). Mindig hosszú tésztából szoktuk csinálni, főleg spagettiből, mert az gyakrabban van itthon, de én makarónival jobban szeretem, úgyhogy mostanában már azzal készítjük. Miután végre megfőtt a tészta, egy tepsibe öntöttem a felét, arra a husit, majd a tészta másik felét. Ez igazából mindegy, én azért szoktam így csinálni, mert így könnyebb arányosan összeforgatni. Az egészet eloszlatjuk szépen, hogy mindenhova kerüljön hús is, tészta is. A végén a tetejére egy nagy doboz tejfölt öntöttem, majd betettem a 200 fokos sütőbe, hogy kicsit összeérjenek az ízek, illetve hogy a tejföl megszilárduljon a tetején. Nem kell sokáig bent tartani, hiszen minden összetevője meg van már főzve, semmi sem nyers.

A tányéron még lehet tejfölözni persze, de egy nagy tejföllel a tetején erre általában nincs szükség. Csak ki kell szedni és máris nekilátni.

Egy másik variációban a tetejére szórhatunk reszelt sajtot, régen úgy is csinálta anyukám, arra nagy ritkán a tányérban tejföl helyett ketchupot tettünk.