A Bolognai bejegyzésében elárultam, hogy tervben van még három étel, és hogy előbb-utóbb kiderül, melyek azok. Nos, az egyik a lencseleves.

A lencsét időszakosan imádom. Felfedezem, 2 hónapig gyakran készítek belőle valamit, aztán megunom, és fél évre félreteszem. Pár hete, az utolsó balatoni alkalommal asztalra került, és akkor újra rákaptam az ízére, azóta tervezem, hogy én is csinálok. Amikor anyukám átjön pogit sütni, mindig főzök vacsorát is, hogy megvendégeljem. Az eddigiekről azért nem számoltam be, mert már szerepeltek a listán (lecsó, zöldbabos husi). De most újítottam, és lencselevest készítettem, életem során nem először, de először tejszínnel.

A lencselevesnek (és a főzeléknek is) az adja az igazán jó ízét, ha valamiféle füstölt húsféleséget teszünk bele. Szalonnát, bordát, csülköt, bármit. Ezúttal sajnos nem piaci, hanem előre csomagolt erdélyi szalonnát főztem bele, aminek csak a felbontásakor derült ki fokhagymás fűszerezése, de ettől csak érdekesebb lett a dolog, nem rosszabb. Az előzetesen egy órára beáztatott lencsét ezzel a darab szalonnával és néhány babérlevéllel feltettem főni. Sózni nem szoktam még ilyenkor, mert még nem tudni, hogy a husi mennyire sós, és mennyire adja át a levesnek. Mikor már rendesen forrt egy ideje, megnéztem, hogy áll a lencse, és mivel már puhulásnak indult, hozzátettem a leveshez a felkarikázott répát. Ezzel is főtt egy kicsit az egész, és mikor már majdnem megpuhult a répa, beleraktam a felkarikázott debreceni kolbászt is (persze nem magam miatt, én tökéletesen elvagyok nélküle, de a zsűri szereti, meg egyébként a belőle kifőtt zsír nem csak jól néz ki, még egy kis plusz ízt is belecsempészett a levesbe). Nekem ez így már jó elég is lenne, de a pogácsasütésből maradt egy tojássárgája, és mivel nem akartam kidobni, hozzákevertem annyi lisztet, amennyit csak felvett, golyóba gyúrtam és belecsipkedtem csipetkének. Ezután olíva olajon dinsztelni kezdtem egy kis fej apróra vágott hagymát, majd lehúzva a tűzről paprikát kevertem hozzá, és visszatettem a platnira, lisztet szórtam rá és kész is a hagymás rántás. Belekevertem a levesbe, és összeforraltam őket. Ekkor sóztam először.

Gyakorlatilag kész is, ezután lehet behabarni. Ezt ugye normális esetben úgy csinálom, mint a palóc levesnél, egy kis lisztet elkeverek egy doboz tejfölben, majd hozzákeverem a leveshez. Bár itt a rántás miatt a lisztre nincs is szükség, csak tejföl bele és lehet enni. Csakhogy még a tejszínes pulykamell csíkok idejéből maradt egy kis főzőtejszín (meglepő, de ez tényleg nem romlik meg, sajnos tele van tartósító szerrel), úgyhogy gondoltam, attól csak krémesebb lesz az egész. Így is lett. Persze arra nem gondoltam, hogy édesebb a tejfölnél, úgyhogy jól meg kellett sózni a végén és nem ártott a tányérban megecetezni sem (az amúgy sem árt), legalábbis nekem nem, anyukámnak pl. annyira ízlett, hogy azt mondta, eztán tejszínnel fogja csinálni ő is (én nem, én maradok a tejfölnél).

De azért mindent összevetve fincsi lett, nem egy átlag lencseleves íz, és kinézetre sem az a kommersz barnás lötty lett, mert a tejszín sokkal tömörebb, így sokkal jobban világosítja az ételt, szinte fehér lett a leves. De nekem tetszik.

A leveseknél mindig bajban érzem magam az adagokkal kapcsolatosan, de igyekszem normálisan leírni, miből mennyit tettem bele. Egy fél kilós lencsének kb. a harmadát áztattam be, ami elég sok, de ez volt az összes lencse itthon és nem akartam, hogy egy maréknyi megmaradjon. Ehhez egy jó tenyérnyi szalonnát tettem és felöntöttem kb. 4 liter vízzel (ez így leírva most marha soknak tűnik, de esszük is már harmadik napja...). 4 szál répát karikáztam hozzá, ez biztos, és 4 szál pici, úgy 10 centis debrecenit. Egy kis fej hagymát dinszteltem, pirospaprika ízlés szerint, a tejszínből meg nagyjából másfél deci maradhatott, az mind bele is ment.