A frankfurti fehér holló volt a menzán nálunk, de amikor nagy ritkán mégis láttuk hétfőn kiírva, hogy szerdán az lesz a leves, tudtuk, hogy nagy futásra kell készülnünk. Nem azért, mert mindenkinek a frankfurti volt a kedvence, bár tény, hogy a menzainál jobbat soha nem ettem még, hanem mert e leves sajátossága, hogy a virslik felúsznak a tetejére. Mivel nálunk az volt a módi, hogy az asztalokra kirakták lábosokban a levest, és mindenki magának szedett belőle, aki elsőként ért az ebédlőbe, egy laza mozdulattal lemerhette az összes virslit a leves tetejéről. Ez a valaki volt a király. Öltünk a virslikért... De hogy egyébként mitől jó a menzai frankfurti leves, rejtély. Anyukám szerint az üzemi levesek azért ilyen finomak, mert állati nagy mennyiségben főzik és ezért teljesen más lesz az íze. Lehet. De azért otthon is érdemes nekiállni, mert az íz alapvetően ugyanaz, csak egy kicsit fapadosabb.

Az egész, természetesen apróra vágott hagymával kezdődik, amelyet zsiradékon üvegesre dinszteltem. Mellé tettem a kockára vágott kelkáposztát, a karikára vágott sárgarépát, és kicsit dinsztelgettem, majd egy evőkanál liszttel és kb. ugyanannyi pirospaprikával összekutyultam és felöntöttem jó sok vízzel, hogy később a krumpli és a virsli is beleférjen. Miután felforrt, lejjebb kapcsoltam a tűzhelyet és félkész állapotig csak rotyogott magában, utána hozzátettem a fent említett, kockára vágott krumplit és készre főztem az egészet, amikor is belekarikáztam a virslit is, és még 2-3 percig hagytam, hadd főjön.

Természetesen tejföllel kell még tunningolni, de azt nagy mennyiségnél a tányérban szoktuk, mert romlékonyabb tőle a leves.

fél fej kelkáposzta
2-3 szál sárgarépa
3-4 szem burgonya
1 fej vöröshagyma
2 pár virsli
tejföl ízlés szerint