Ha nem kívánságra főzök, általában a "mit" kérdésre a válasz a boltban, piacon rejlik. Amit kapok. Ami szép, ami olcsó, amit megkívánok. Így volt ez most is, megkívántam a mozzarellát, persze az orrom elé kellett, hogy kerüljön egy akcióban, hogy észrevegyem, de egyből meg is kívántam. Amúgy is rég óta terveztem már egy töltött, vagy göngyölt husit, úgyhogy kapóra is jött a dolog. A biztonság kedvéért keresgéltem neten recepteket, bár azt hiszem, magamtól is kitaláltam volna, amit végül meg is csináltam. De találtam egy videóreceptet, amelyben egy meglehetősen irritáló fazon szokatlan hangszínen meséli el, és mutatja be, hogyan kell elkészíteni a mozzarellával és paradicsommal töltött csirkemellet.

Már volt róla szó, hogy a bátyám megjárta az újvilágot, a híres Baltimore-ban töltött el valamivel több, mint három hónapot. Baltimore-ról egészen eddig nem sok mindent hallottam, de persze a tesóm miatt már tudok róla ezt-azt. Például, hogy nagy halász város, nyilván természeti adottságainak köszönhetően, hiszen Maryland államban, a Chesapeake-öböl partján fekszik. Emiatt sok halat és rákot fogyasztanak, több étel hordja hivatalosan a "Marylandi" jelzőt. Ilyen a Crab cake is, vagyis a szakácskönyvekben "Crab Cake from Maryland" címen szereplő rákfasírt, vagy rákpogácsa. Mióta a bratyóm hazajött, nem telik el hét, hogy ne említené meg valamelyik amerikai csodát (bagel, pite, crab cake, hamburgerek stb.), nem komoly célzásként még egy szakácskönyvet is hozott kintről, hogy ha úgy tartja kedvünk, kipróbáljunk ezt-azt. Egyszer már csináltunk panírozott garnélát, így tesztelve a családot, hogy magyar, paprikához szokott gyomrunk bírja-e a kis ollósokat. Bírja. Úgyhogy második körben a Crab Cake következett.

Hogy ne törjem meg a sort, ismét egy egyszerű és finom ételről lesz szó. Ezúttal azonban nem főételről, hanem desszertről, méghozzá egy sós süteményről. Ennek is igen nagy családi múltja van nálunk, de sokkal ritkábban készítette anyukám, mint a többi, nagyjából már említett ételt. Nyilván ettől is érezzük különlegesnek, pedig nem egy nagy was ist das. Ez volt a harmadik alkalom, hogy egyedül elkészítettem, és sajnos azt kell, mondanom, a legelső lett a legjobb, de nem tudom, mit csináltam azóta másképp. Gyakorolni kell, egyszer majd csak visszatalálok a kezdeti szerencsémhez.

Még mindig az ominózus csarnokbeli vásárlás végtermékéről van szó. Ugye vettem azt a lábas csirkét, amiből lett a leves. A kipucolt csirkét pedig gondoltam, kisütöm egyben. Egyszerű, finom, sok. Ezeket az igényeket tartottuk szem előtt, mert a napsütésre való tekintettel a Normafán töltöttük a napot. Vittünk bort, ásványvizet, szotyit, vettünk rétest az ország legjobb rétesezőjénél, leültünk és figyeltük az embereket. Szülők kiabáltak a gyerekeikkel, kutyák rohangáltak, kiskölykök estek-keltek, stb. Hazaérve nem lett volna túl sok kedvem nagy főzést rendezni, úgyhogy besóztam a csirkét és betoltam a sütőbe.

Az előző bejegyzésben olvashatták, hogy mikor megkívántam a halat éjszaka, másnap elmentünk a csarnokba. Nos, elárulom, hogy nem csak pontyot vásároltunk, hanem ezer más dolgot is. Arcátlanul kevés pénzből három főtt kajára valót, jó pár napig elég felvágottat, és még bécsi perecet is vettünk, amihez különösen gyengéd érzelmek fűzik a tesztert, de persze én is imádom. Szóval elég büszkék voltunk magunkra, ráadásul mindezt hétköznap, munka után sikerült meglépnünk, ami különösen nagy teljesítmény, mert a csarnok csak délután 6 óráig van nyitva. Úgyhogy kidagadt mellkassal értünk haza, és láttam neki a főzésnek, illetve a perec elfogyasztásának. A rántott hal mellet többek között vettünk egy ún. lábas csirkét, mert igaz, hogy én paprikást akartam főzni, de megláttuk, hogy ez amellett, hogy jól néz ki, még szörnyen kevésbe is kerül. Belsőségeiből levest kezdtem hát főzni.