Néha, általában totál váratlan helyzetekben megkívánok bizonyos ételeket. Ezek legtöbbször olyan ételek, amiket ritkán találok a tányéromban. Így történt nemrég, mikor egy buliból hazafelé álltunk a zsűrivel a buszra várva, és egyszer csak bekattant: halat akarok. Kifejezettem fogasra vágytam, úgyhogy elmentünk másnap vásárolni a csarnokba, mert ott néha elég jó áron hozzá lehet jutni. Persze ez alkalommal nem volt... úgyhogy kénytelenek voltunk pontyfilét venni.

Az idei szüreti időszak elég elkeserítő, ami a lényegét illeti, mert a sok eső a kevés napsütéssel nem képes finom szőlőt termeszteni, de azért munka van, mert még lehet szerencsénk (és elég cukrunk), és a végén még bor lesz belőle (nem valószínű). Lényeg, hogy jól érezzük magunkat, és amíg dolgozunk, szabad tűzön rotyoghat ez-az. Legutóbb a préselési folyamatot csináltuk végig, illetve egy halom (nagy halom, 1000 db) téglát raktuk végre össze, hogy ne úgy nézzen ki, mint amit odahánytak, szóval volt dolog bőven, olyan ételt akartunk csinálni, ami alapvetően magától készül el. Édesapám kitalálta, hogy legyen egy gulyás szerű, bő lére eresztett pörkölt krumplival. Legyen.

Tegnap felkerült az 50. recept, ezért úgy gondoltam, itt, a félszázadiknál szólok egy kicsit arról, hogy halad az Eat at Hugi's szekere.

Néha elkap a vágy, hogy egyszerű, az általános iskolai és gimnáziumi menza légkörét idéző ételeket egyek. Ide tartozik a főzelékfeltétként tálalt rántott párizsi, a kelkáposzta főzelék és nem utolsó sorban a paprikás krumpli. Persze a menzakaják e csoportjában szereplő ételek otthon elkészítve általában nem olyan finomak, mert egészen más ízük van attól, hogy 100 literes fazékban főzik. Én itthon maximum egy 6 litereset tudok elővenni, ezért sokkal bénább a hazai frankfurti leves a menzainál. Paprikás krumplit viszont érdemes házilag készíteni, nem azért, mert ugyanolyanra lehet csinálni, nem, teljesen más lesz, de ha ügyesen készíti az ember, nagyon finom lehet.