Néha, általában totál váratlan helyzetekben megkívánok bizonyos ételeket. Ezek legtöbbször olyan ételek, amiket ritkán találok a tányéromban. Így történt nemrég, mikor egy buliból hazafelé álltunk a zsűrivel a buszra várva, és egyszer csak bekattant: halat akarok. Kifejezettem fogasra vágytam, úgyhogy elmentünk másnap vásárolni a csarnokba, mert ott néha elég jó áron hozzá lehet jutni. Persze ez alkalommal nem volt... úgyhogy kénytelenek voltunk pontyfilét venni.

Nem bántuk meg, a ponty sem az utolsó a halak sorában, ami az ízét illeti. No, nem egy fogas, de azért finom, az a lényeg.

Mindenképp rántott halat akartam enni. Egyszer vettünk ilyen fagyasztott hekktörzset, amit paprikás lisztben sütögettem vagy 3 napig, na ezt nem akartuk újra átélni. Félre értés ne essék, finom volt, imádjuk a hekket, de 3 napig kizárólag halat enni nem túl jó. És itt most nem a hús hiányára gondolok, hanem egyszerűen unalmas, arról nem beszélve, hogy fárasztó, mert én speciel soha nem tudok nyugodt szívvel hozzá látni a halhoz, folyamatosan arra összpontosítok, hogy találok-e szálkát, és még időben ki tudom-e rángatni a számból, nehogy úgy járjak, mint abban a darabban, amiben úgy teszik el láb alól Yvonne-t, hogy kárásszal etetik és végig mondogatják neki, hogy vigyázzon, mert szálkás, nagyon szálkás, figyeljen oda... aztán persze, hogy megfullad.

A filézett hallal is vigyázni kell, főleg a ponttyal, híresen bénán filézhető, kizárt, hogy ne maradjon benne 10-15 szálka szeletenként. A húsa egyébként kárpótol, elég vaskos, és még íze is van. A pontyfilé egy nagyjából kéttenyérnyi nagyságú, trapéz alakú halszelet. Ez elég nagy, úgyhogy, anyukámtól tanulva, kettévágtam őket. Így lehet a vásárláskor számolni, hogy mennyit vegyünk, kértünk hármat, lett belőle hat. Nem is fogyott el egy este alatt, mindig azt hisszük, többet bírunk enni. Szóval félbevágtam, megmostam (a hentes bácsi által hanyagul ott felejtett pikkelyeket leszedegettem) és besózva állni hagytam őket kb. 10 percig. Ez idő alatt előkészítettem a panírozáshoz valókat.

Nem nagy etvasz, persze, rántott bármit csinálni, de mint azt már sokszor említettem, az egyszerű és hagyományos dolgok néha a legfinomabbak. Amúgy pontyot nem gyakran eszünk, úgyhogy végül is ez most különlegesebb volt egy rántott csirkénél. Szóval a bunda liszt, tojás, zsemlemorzsa.

Vagy inkább...?

Szóval a pontyszeleteket szép sorban a lisztbe, aztán a tojásba, aztán pedig a zsemlemorzsába pakoltam, végül a forró olajban kisütöttem őket. A halban az a jó, hogy nagyon gyorsan megsül. Nagyjából feleannyi idő alatt, mint bármilyen hús. Úgyhogy a panírozás folyamatát leszámítva egy elég gyors vacsoralehetőségről beszélek most. Amíg a halak sültek, a rizs már majdnem készre is főtt, azt még a bundázás előtt feltettem vízbe (1 bögre rizs, 2 bögre víz). Mikor az kész lett, leszűrtem róla a felesleges vizet és friss petrezselymet tettem hozzá. Nagyjából egyszerre lett kész a hallal, úgyhogy már mehettünk is vacsorázni.

A halhoz persze a tartár illik, de nem volt itthon tejföl (szerencsére, mert a tartár elég babrás), úgyhogy majonézzel ettük, illetve citromlevet is facsartunk a halra, ettől nagyon pikáns lett az egész, de normális arányban, úgyhogy egyszerre volt savanyú és édes.

Elkészítését és a gyomrot tekintve is egy könnyű, de finom és nem utolsó sorban egészséges vacsora volt.

A fentiekben beágyazottakkal kapcsolatban: sem Gombrowitz örökösei, sem a Kiscsillag zenekar nem kért a reklámra, csak fontosnak tartom, hogy ismerjék őket. Ennyi.