Mikor kicsik voltunk, a bátyám és én, szinte minden vasárnap Nanáékhoz mentünk ebédre. Előtte mindig felhívtak, ha jól emlékszem, csütörtök este, hogy mit kérünk ebédre. Általában három féle kajából választottunk: rántott csirke (ami persze Nana féle, vagyis sokkal finomabb, mint amit én, vagy anyukám, vagy egy étterem tud csinálni, ezért erről valószínűleg nem fognak olvasni, én nem tudom, hogy kell azt a panírt megcsinálni, kizárólag apukám tudja olyanra sütni, úgyhogy néha azért eszünk ilyet, de ritkán), a másik az általunk (6-10 éves gyerekek) tésztás marhahusinak nevezett hagymás tejfölös marhahús, erről előbb-utóbb hallani fognak, a harmadik pedig a sajtos csirke.

Amióta magamra főzök, vagyis 2 és fél éve próbálom elkészíteni a sajtos csirkét. Mindent bevetettem, mert az hittem, van valami titkos összetevője. Gyerekkori emlékeimben csak az maradt meg, hogy van a husi, aminek van valami fehér színű szaftja, a tetején meg pirult sajt. De tegnap kiderült, hogy egyáltalán semmi extrém fogást nem kell beleképzelni. Annyira egyszerű, hogy nem is értem, miért nem így kezdtem a kísérletezést. Najó, bevallom, amikor elindult a blog, apukám küldött egy képet a sajtos csirkéről, amit csinált, én meg tegnap felhívtam, hogy hogy csinálta, és bár azt mondta, neki nem lett olyan, az enyém sikerült. Végre.

Régen Nana mindenfélét rakott bele, én eddig csak combokkal próbálkoztam, de most gondoltam, ha sikerül, hiányozna belőle a mell. Úgyhogy vettünk a teszterrel egy csontos mellet, és 4-4 alsó és felső combot. Persze ez óriási adag, de mindennek oka van: ezen a héten a Sziget miatt kevesebb energiám és időm lesz főzni, ezért inkább ritkábban, de nagyobb adagokat fogok készíteni. Ennek köszönhetően alig fért be a tepsibe ez a sok husi, de miután megmostam és besóztam, sikerült begyömöszölni őket, még szerencse, hogy tetrisben profi vagyok.

Ezután egyszerűen fogtam magam és ráöntöttem egy nagy doboz tejfölt, majd a tetejére rengeteg sajtot reszeltem (kb. 25-30 dkg-t). Ezután kerestem az alufóliát (retro: sztaniolpapír, bár anyukámtól ezt többször hallottam, mégsem vagyok annyira fiatal), de végül csak a gurigát találtam meg, azt is a kukában, úgyhogy tanakodtam, hogyan is tegyem be a sütőbe, hogy a hús is megfőjön, a sajt se égjen meg. Elkezdtem felfűteni a sütőt alulról 200 fokra, de miután eltelt 10 perc és még mindig csak 50°-nél tartott, a villanyszámlára gondolván átkapcsoltam, hogy alulról és felülről is fűtsön, így pár perc alatt elértem a kívánt hőmérsékletet, betettem a tepsit, és visszakapcsoltam csak alsó sütésre. Így ment vagy 3/4 órát, aztán kivettem, megnéztem, hogy áll a husi, a sajt a tetején hál' isten csak olvadt volt, nem pirult. Úgy ítéltem meg, hogy a husi megfőtt, felkapcsoltam a felső sütést is, és így még egy negyed órát, 20 percet sütöttem. Mikor kivettem, már gyanús volt, hogy közelebb állok a megoldáshoz, mint valaha.

Nem bírtam ki, azonnal bele kellett kóstolnom (persze csak a fotó után). Szinte el sem hittem. Újra azt az ízt éreztem a számban, mint 10 évvel ezelőtt. Nosztalgikus és szomorú, de mégis felhőtlenül boldog állapotban kezdtem mindenkivel tudatni a sikert. Érthetetlen, hogy ennyire egyszerű ételről beszélünk és 2 és fél év kellett, mire rájöttem, hogy nem kell a fakszni, csak sok tejföl és sajt.

Köretként nem emlékszem, Nana mit csinált hozzá, én mindenesetre rizst főztem mellé, ami a szafttal nagyon passzol is (azt be kell vallanom, hogy zacskós gyors rizst szoktam főzni, mert a rendeset egyszerűen képtelen vagyok megtanulni, hogy kell, soha nem lesz pergő, csak egy ilyen trutymák az egész, úgyhogy 3 próba után visszaálltam a gyors rizsre).

Mielőtt kimentem a Szigetre a Kispál és a borz búcsúkoncertjére, még megvacsoráztunk együtt a zsűrivel, hogy legyen egy kis energiám a buliban, és hogy a búcsú ne legyen olyan szomorú.

Szerencsére, mikor hazajöttem, a teszter nem falt fel mindent, úgyhogy ma is ebből fogok ebédelni.