A rizses hús is tipikusan egy olyan étel, amelyet mindenki máshogy készít. Van a klasszikus menzai, az a fehér, amiben hús elvétve fedezhető fel, ha igen, az is valami mócsing inkább. Van az extrásított menzai rizses hús, ami nálunk a gimiben néha elő is fordult, a "tavaszi" jelzővel ellátott. Ez nagyon fincsi volt, borsós-répás történet, egy köpetnyi reszelt sajttal a tetején. Van az anyukám-féle, ami fehér, sok hagymás, csirkemelles, borsos változat, és van az apukám-féle, ami piros. És nagyon finom. Mind nagyon finom, de újabban erre a pirosra vágyom leginkább.

Természetesen a dolog úgy kezdődött, hogy meginterjúvoltam apukámat a hogyanokról. Ezután nekiláttam. Borzasztó egyszerű a dolog. Készítettem egy pörköltet, a szokásos módon, vagyis egy fej apróra vágott hagymát megdinszteltem, tűzről levéve megpaprikáztam, beletettem a fél kiló felkockázott, besózott sertés tarját, zsírjára pirítottam, majd felöntöttem vízzel. Itt jött a rizses hús lényegi része: kétszer annyi vízzel kell felönteni, mint egyébként, hogy a rizs ebben a szaftban főhessen majd meg, mert úgy lesz igazán egységes íze az egésznek. Úgyhogy jó sok vízben főztem a husit, aztán mikor már alig volt rágós, beleöntöttem a bögre rizst és alacsony hőfokon főztem tovább. Innentől már jobban kell rá figyelni, mert, ahogy a rizs kezd dagadni, könnyen letapad a lábos aljára, majdnem oda is kozmáltam, de aztán szerencsére még időben odaértem, hogy megkavarjam.

Mikor a rizs megfőtt, lekapcsoltam a tűzhelyet (a hús már biztos, hogy jó ilyenkor), borsot törtem bele, összekavartam és már mehettünk is enni. Finom lett nagyon, de apukáménak a cipőfűzőjét sem kötné be.

Adagunk:
~ fél kg sertés tarja
1 nagy fej vöröshagyma
1 bögre rizs
pirospaprika, só, bors

Elnézés a képek botrányos minőségéért, de telefonnal vagyok kénytelen fotózni, mert a fényképezőgépem pillanatnyilag használhatatlan.