Mielőtt bármi felkerülne ide, kicsit utána szoktam nézni, hogy amit én ennek vagy annak nevezek, az valójában micsoda. Természetesen nem mindig van erre szükség, hiszen a lecsóról biztosan tudom, hogy lecsó, de most mindenképp meg kellett néznem, mi is az a pasta suta. Gyanús volt ugyanis, hogy, amit mi annak nevezünk, az valami más. Igazam volt. A nevéből nem meglepően olasz, természetesen tésztás étel egy darált húsos, paradicsomos egyveleg, ami, hogy őszinte legyek, fogalmam sincs, miben különbözik, az általam bolognainak nevezett egytálételtől. Az interneten talált információk szerint ugyanazok az olasz fűszerek kellenek bele (persze az eredeti bolognai nem csak hús meg paradicsom, van abban a zellertől a répáig elég sok minden...). Szóval az olvasottak alapján azt mondhatjuk, hogy a leegyszerűsített bolognai a pasta suta.

Sajnálatos módon ezt a bejegyzést véletlenül kitöröltem, csak a következő bekezdés maradt meg a Facebook oldalról, úgyhogy valószínűleg teljesen más posztot fognak látni ugyanezen név alatt, mint eddig. Ezúton is elnézést mindenkitől, természetesen ez volt az egyetlen bejegyzés, amit nem mentettem ki Word-be... A receptet azért még tudom, de, hogy ilyen stílszerűen fejezzem ki magam, a körítés nem lesz ugyanaz.

Nem hagyományos lángosról lesz szó. Családunk húsos lángosa nem egy olajos, óriási tésztadarab valami feltéttel. Körülnéztem az interneten és sehol nem találtam ezt a receptet, úgyhogy bizton állíthatom, ez egy ritka alternatív módja a lángossütésnek. És persze finom. Gyakran került az asztalra, mikor kicsi voltam, egyrészt, mert szerettem, másrészt, mert ha jól számolom, 500 forintból kihozható egy két embernek bőséges adag.

Mikor kicsik voltunk, a bátyám és én, szinte minden vasárnap Nanáékhoz mentünk ebédre. Előtte mindig felhívtak, ha jól emlékszem, csütörtök este, hogy mit kérünk ebédre. Általában három féle kajából választottunk: rántott csirke (ami persze Nana féle, vagyis sokkal finomabb, mint amit én, vagy anyukám, vagy egy étterem tud csinálni, ezért erről valószínűleg nem fognak olvasni, én nem tudom, hogy kell azt a panírt megcsinálni, kizárólag apukám tudja olyanra sütni, úgyhogy néha azért eszünk ilyet, de ritkán), a másik az általunk (6-10 éves gyerekek) tésztás marhahusinak nevezett hagymás tejfölös marhahús, erről előbb-utóbb hallani fognak, a harmadik pedig a sajtos csirke.

Amióta magamra főzök, vagyis 2 és fél éve próbálom elkészíteni a sajtos csirkét. Mindent bevetettem, mert az hittem, van valami titkos összetevője. Gyerekkori emlékeimben csak az maradt meg, hogy van a husi, aminek van valami fehér színű szaftja, a tetején meg pirult sajt. De tegnap kiderült, hogy egyáltalán semmi extrém fogást nem kell beleképzelni. Annyira egyszerű, hogy nem is értem, miért nem így kezdtem a kísérletezést. Najó, bevallom, amikor elindult a blog, apukám küldött egy képet a sajtos csirkéről, amit csinált, én meg tegnap felhívtam, hogy hogy csinálta, és bár azt mondta, neki nem lett olyan, az enyém sikerült. Végre.

Ahogy azt az előző posztban írtam, egy húsleves elkészítése is várt rám a főzőmaratonon. A húsleves egy nagyon egyszerűen elkészíthető és nagyon finom leves, főleg, ha tartalmas. Nos, én elég sokmindent teszek bele, hogy ne legyen evés közben unalmas, illetve persze az íze miatt. Nem mindegy, hogy milyen zöldséget és mennyit rakunk bele, egy szem répától nem lesz finom. Ez az egyik, amit fontosnak gondolok, a másik pedig, hogy levesből nem lehet keveset főzni. Elő a nagy lábosokkal!