A Bolognai bejegyzésében elárultam, hogy tervben van még három étel, és hogy előbb-utóbb kiderül, melyek azok. Nos, az egyik a lencseleves.

A lencsét időszakosan imádom. Felfedezem, 2 hónapig gyakran készítek belőle valamit, aztán megunom, és fél évre félreteszem. Pár hete, az utolsó balatoni alkalommal asztalra került, és akkor újra rákaptam az ízére, azóta tervezem, hogy én is csinálok. Amikor anyukám átjön pogit sütni, mindig főzök vacsorát is, hogy megvendégeljem. Az eddigiekről azért nem számoltam be, mert már szerepeltek a listán (lecsó, zöldbabos husi). De most újítottam, és lencselevest készítettem, életem során nem először, de először tejszínnel.

Valahogy nem bírtam aludni ma. Majdnem éjjel egyig voltunk fent, a zsűrim már kókadozott rendesen, kis álomszuszék, de nekem nem akaródzott aludni. Aztán megkegyelmeztem, és leoltottuk a lámpát, egy percen belül szuszogott a szuszék, én meg csak forgolódtam. Reggel a teszter szokatlanul korán indult munkába (nehéz a jogászok élete), én meg felébredvén a búcsú puszira, újrakezdtem a forgolódást. Aztán megkordult a gyomrom. Mondom oké, akkor nézzük, mit reggelizzek.

Közel járunk. Nagyon-nagyon közel a sikerhez. Ha kicsit jobban megsózzuk, lehet, hogy tökéletes lenne. De így is a legjobb, amit eddig csináltunk. Persze sosem lesz igazán olyan. De igyekszünk, bőszen gyakoroljuk, feláldozva magunkat, tömjük a hasunkba pogácsát.

Tegnap, mikor a teszter szokásosan felhívott, hogy boltban van és érdeklődne, mit vegyen vacsira, négy dolog is eszembe jutott. Most nem árulom el azt a hármat, amit nem készítettem el, előbb-utóbb úgyis meglátják itt, legyen elég annyi, hogy a bolognai mellett döntöttünk.

Az én féle bolognai, ha emlékeznek, a pasztasuta kapcsán kifejtettem, nem az echte olasz módi. Egy egyszerűsített verziót szoktam készíteni, de azt jól, úgy értem, finom. Mikor ideköltöztünk az ablaktalan konyhájú kis lakásba, nem volt egyértelmű, hogy minden este főzzek. Nem is emlékszem, mit ettünk akkoriban, szerintem vagy hideget, vagy rendeltünk, mert a szülőktől való elköltözés örömmámorában (meg az együtt elköltözésében, persze) elsőként azt élveztük, hogy rendelhetünk kaját, mint a filmekben, mert ez otthon egyikünknél sem volt divat. Szóval, mikor ideköltöztünk, én gyakorlatilag csak bolognait tudtam főzni, azt otthon is én csináltam, legalábbis a fűszerezést mindig, és egyik nap, amíg a teszter angol órán ücsörgött este, gondoltam egyet, és mint a villám, vacsorát főztem. És annyira jól időzítettem, hogy pont akkor kellett kivenni a sütőből, mikor apjuk belépett a lakásba. Kikerekedett szemek, mosoly. Megérte, azóta főzök neki.

Neeeeem, nem főztem idegen munkásembereknek, mi vettük kezünkbe az eszközöket és izzadtunk órákon keresztül. Hosszú idő után most először esett meg velünk, hogy szombaton itthon ébredünk és igazából semmi dolgunk nincs aznapra. Ezt szem előtt tartva délután fél egykor kászá-lódtunk ki az ágyból, miután közöltem a teszterrel, hogy elegem van abból az ocsmányságból, amit padlólapnak nevezünk a vizes helyiségekben. Úgyhogy reggeli után, összeszedtük magunkat és elmentünk a Praktikerbe PVC-lapért, meg mindenért, ami a lefektetéshez kell (ragasztó, szegély stb). És mivel elég nagy munka várt ránk, mindenképp valami olyat akartam főzni ebédre vacsorára, amivel nincs nagy előkészületi munka, amit ott lehet hagyni a tűzhelyen, és nincs vele sok gond. Ilyen többek között a húsleves, vagy a paprikás csirke. Utóbbit jobban kívántuk.