Hosszú hallgatás után újra jelentkezem, méghozzá süteménnyel!

A rizses hús is tipikusan egy olyan étel, amelyet mindenki máshogy készít. Van a klasszikus menzai, az a fehér, amiben hús elvétve fedezhető fel, ha igen, az is valami mócsing inkább. Van az extrásított menzai rizses hús, ami nálunk a gimiben néha elő is fordult, a "tavaszi" jelzővel ellátott. Ez nagyon fincsi volt, borsós-répás történet, egy köpetnyi reszelt sajttal a tetején. Van az anyukám-féle, ami fehér, sok hagymás, csirkemelles, borsos változat, és van az apukám-féle, ami piros. És nagyon finom. Mind nagyon finom, de újabban erre a pirosra vágyom leginkább.

Imádtam a menzakaját. Azóta is sokan hülyének néznek, de én ugyanígy tekintettem azokra, akik finnyogva kifordultak az ebédlő ajtajából, látva, hogy megint paradicsomleves van, meg krumplifőzelék. Általánosban és gimiben egyaránt szerettem a suliban ebédelni, egy kezemen meg tudom számolni, mit nem ettem meg. Persze volt, amit nem szerettem annyira, de elég hamar megtanultam, hogy ha nem eszem meg, éhen maradok, mert otthon nem lesz helyette semmi.
Eleve, a menzán akaratlanul egy olyan kis szubkultúrába kerül az ember, amiből szerintem teljesen nem normális az, aki ki akar kerülni. Volt gimiben egy lány, aki annyira irigyelte a menza által összekovácsolt brigádunkat, hogy utolsó évben befizetett ő is. Persze gáz volt, de ez nem egy sznob társaság, válogatás nélkül akárkit szívesen láttunk. Vég nélküli harcok a tanárokkal, cinkos összekacsintások a konyhás nénikkel. Egyszerűen imádtam. De a kajákat is. Például a sárgaborsó-főzeléket.

Valahogy mostanában annyira unalmasnak találok mindent, hogy kénytelen vagyok találékonyságomra bízni a vacsorákat, különben minden nap zöldbabos husi lenne (breaking news: újabban tárkonnyal ízesítem, a teszternek annyira ízlik, hogy idén már kétszer is készítettem vacsira). Mivel nem feltétlenül az ízek, inkább az alapanyagok unalmasak, muszáj a hűtőben mindig jól körülnézni, mivel lehetne feldobni, esetünkben most egy csirkemellet. Találtam bacon szalonnát és nagylyukú sajtot, amely ételek ritkán alkatrészei a háztartásunknak, de időnként szembejönnek ilyen dolgok a boltban. Gondoltam, ezekkel már lehet valamit kezdeni, megpróbálok valami göngyöltet készíteni.

Notórius hűtőnyitogató lévén a múltkor egy kis tálnyi rakott kelt találtam anyukámnál, mikor átmentünk vacsizni. Büszkélkedett, hogy milyen jól sikerült, ajánlgatta is, hogy inkább egyem azt vacsorára, ha jobban tetszik, de mondtam, hogy amúgy is tervezem már, hogy csinálok. A kezdőlökés hiányzott, ez meghozta, vettünk is egy kelkáposztát, meg egy zacskó rizst (mert az persze pont elfogyott) a jó öreg tescóban hazafelé. Darált hús fronton véletlenül jól álltunk, mert, ahogy azt az előző bejegyzésben olvashatták, a zsűri vett azt is, és ez a poszt hiába egy héttel utána kerül fel ide, maga a kaja a kukoricás ragu után egy nappal készült.

A rakott kel is azon ételek közé tartozik, amit 17-18 évig utáltam, aztán megkóstoltam és rájöttem, hogy több, mint finom. Nem nagyon mertem eddig készíteni, főleg, mert a káposztáról köztudott, hogy nincs túl kellemes illata főzés közben, de rászántam magam, pont egész enyhe idő volt, úgyhogy a szellőztetés nem járt megfázással.