A költözés okozta idő- és energiahiány az egyszerű ételek elkészítésére ösztönzött. Már kora reggel a melósokat ügyeltem, este későig takarítás stb. Nem lehet minden nap pizzát rendelni, úgyhogy kénytelenek voltunk gyors, kevés munkával járó ételeket készíteni, hogy másnapra legyen valami ebéd. Így született meg ez a szelet is, „mi van itthon” - alapon.

A frankfurti fehér holló volt a menzán nálunk, de amikor nagy ritkán mégis láttuk hétfőn kiírva, hogy szerdán az lesz a leves, tudtuk, hogy nagy futásra kell készülnünk. Nem azért, mert mindenkinek a frankfurti volt a kedvence, bár tény, hogy a menzainál jobbat soha nem ettem még, hanem mert e leves sajátossága, hogy a virslik felúsznak a tetejére. Mivel nálunk az volt a módi, hogy az asztalokra kirakták lábosokban a levest, és mindenki magának szedett belőle, aki elsőként ért az ebédlőbe, egy laza mozdulattal lemerhette az összes virslit a leves tetejéről. Ez a valaki volt a király. Öltünk a virslikért... De hogy egyébként mitől jó a menzai frankfurti leves, rejtély. Anyukám szerint az üzemi levesek azért ilyen finomak, mert állati nagy mennyiségben főzik és ezért teljesen más lesz az íze. Lehet. De azért otthon is érdemes nekiállni, mert az íz alapvetően ugyanaz, csak egy kicsit fapadosabb.

Maradékfelhasználás felsőfokon.

Úgy emlékszem, milánóit készítettem sűrített paradicsomból, aminek megmaradt kb. a fele, és már nézegettem, hogy mit lehetne belőle csinálni, túl a svédgombán, újabb milánóin stb. A paradicsomleves amúgy is tervben volt, és amúgy is az egyik legnagyobb gyengém, úgyhogy csak a megfelelő időre vártam, hogy megpróbáljam elkészíteni. A megfelelő idő pedig akkor jött el, amikor pasztasutát készítettem, és eszembe jutott, hogy a konzerv zöldborsó levét mennyivel jobb lenne, ha nem önteném ki mindig, hanem valahogy hasznosítanám. És ekkor ütött be: ezzel öntöm fel a paradicsomlevesemet.

Szombat reggel arra ébredtem délelőtt 11-kor, hogy de hülye vagyok, hát a délutáni vendégségbe illene vinni valami süteményt. Konstatáltam, hogy a vásárlási terv miatt összesen 2 és fél órám van nulláról elkészülni (zuhany, hajmosás, szárítás, felöltözés, smink, és közben süti). Mi is az, ami finom, nagyon finom, ízleni fog a gyereknek is, és max. fél óra összedobni? Hát egy muffin! Felcsaptam a könyvet, melyikhez van itthon a legtöbb hozzávaló, és megláttam a gesztenyés muffint. Leküldtem a legényt a boltba gesztenyéért meg ami még kellett, addig zuhany, hajmosás kipipálva. Rohamos muffinsütésbe kezdtem vizes hajjal, fél 12-kor.

A Rigó Jancsi sikerén felbuzdulva úgy döntöttem, megpróbálkozom egy másik bonyolult süteménnyel, az én kedvencemmel, a Rákóczi túróssal. Részemről, ahogy azt már korábban is írtam, minden, ami túrós, az jöhet. Túró rudi, túrós batyu, túrós palacsinta, túrókrém, túrópuding, bármi. A cukros tojáshab pedig a másik gyengém. Egy szó, mint száz, számomra a Rákóczi túrós a tökéletes sütemény. Újpesten van egy cukrászda, ahol úgy készítik, hogy egy leheletvékony linzertésztán egy leheletvékony lekvárréteg van, azon egy ujjnyi vastag mazsolás túróréteg, és azon egy jó 4-5 cm magas hab, amit éppen csak megszikkasztanak, hogy a teteje picit megbarnuljon, de a hab állaga ragacsos maradjon. Na, ez persze nem a klasszikus recept, de a legfinomabb... Valami hasonlót terveztem én is.